Idelenn idegen

· Megjegyzés hozzáfűzése ·

“Ólomsúlyként borul rám a négy fal

Sehol egy óvó, segítségét nyúló kar.

Ülök magányban, a rémisztő hidegben,

Egyedül vagyok, s idelenn minden idegen.

 

Törött szárnyam mögé bújok, félek,

Fényben éltem, nem szoktam a sötétséget.

Ablaktalan börtönöm körülvesz ridegen,

Egyedül vagyok, s idelenn minden idegen.

 

Megsemmisülten kuporgok a sarokban,

Őt keresem a leszűrődő, halk hangokban.

Magányomban már nem értek semmit sem,

Egyedül vagyok, s idelenn minden idegen.

 

Vágyom újra fel az égbe, a magasba,

Szeretnék elbújni a féltő karodban.

De elhagytál, itt hagytál csábos Idegen,

Egyedül vagyok, s idelenn minden idegen.

 

Sebeimet nyalogatom, mint kivert kutya,

Gondom, s szívem összes baját senki sem tudja,

Magam vagyok Önmagam börtöne már,

Egyedül vagyok, s idelenn minden, még a semmi is fáj.”

 

Alien

 

 

Ismét klaviatúrát ragadtam. Hogy ez most meddig fog tartani ismét fogalmam sincs, de igazán erőltetem magam, hogy újra összehozzak valami olvasható félét.

 

A mostani bátorságot és erőt egy kedves új Ismerősnek köszönöm, aki eszembe juttatta, hogy azért Én írni is “tudtam” – “tudok” ha akarok és van rá alkalmam.

A fenti vers saját, a szerző megnevezése nem véletlenül maradt az, amivel anno szignóztam. Barby vagyok, de az írások mindig is Alienek maradnak… 🙂

Ghosting

· Megjegyzés hozzáfűzése ·

Tehát már neve is van a jelenségnek, amibe már olyan sokszor belefutottam?

Nem is annyira ismeretlen verziója ez egy ember lekoptatásának? Pedig számomra elképzelhetetlennek nem tűnt, míg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam.

Talán túl sokszor is sikerült belefutnom ebbe a “szakítási” módszerbe. Mikor találkozgatsz valakivel, látszólag jól vagytok, majd egyszer csak eltűnik. Felszívódik. Nem keres. Nem reagál. Mintha nem is létezett volna.

Találtam erről egy jó kis cikket.

Nem idéznék belőle sokat, csak ami számomra kiemelendő.

 

“A 34 éves Juli többször is randizott a Tinderen megismert Balázzsal; napközben egyfolytában írogattak egymásnak, és a levegő csak úgy sistergett közöttük. Két nappal azután, hogy egy egész hétvégét együtt töltöttek vidéken, Juli SMS-ben megkérdezte a férfit, lenne-e kedve egy közös ebédhez, amire soha nem kapott választ. „Nem az fáj, hogy nem kellettem neki, hanem az, hogy ilyen undorító módon felszívódott. Sokkal tisztességesebb lett volna, ha legalább ennyit mond: »Ne haragudj, de nem szeretném folytatni veled, mert úgy érzem, nem passzolunk egymáshoz.«”

Hm… kedves Julinkkal együtt tudok érezni. Nem a kölcsönös szimpátia hiánya a fájó pont az egész felszívódás szituációjában, hanem az, hogy egyre több ember képtelen a kommunikáció legcsekélyebb módjára is. Nem kell felhívni, nem kell találkozni, hisz tudom Én is, hogy kényelmesebb egy gyors üzenet. De nem… sokan még erre sem képesek.

 

“Bár nem lehet általánosítani, de a tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a kámforrá váló emberek mind hasonló okok miatt választják a szakítás eme megalázó módszerét. Éretlen személyiségek, akik félnek a konfrontációtól, a kínos beszélgetésektől, hiányzik belőlük a mások iránti tisztelet és empátia, illetve szeretnek függőben hagyni dolgokat. “

Ehhez a részhez nem kívánok túl sok kommentárt hozzáfűzni. Akinek inge igenis vegye magára!

 

“Győri Szilvia, a Life.hu szexuálpszichológus szakértője úgy vélekedik, hogy sokkal nagyobb fájdalmat és sérülést okozunk azzal, ha levegőnek nézzük a másikat, vagyis semmibe vesszük, mint azzal, hogy felvállaljuk az elutasítást. „Néhány találkozó után nem kell hosszasan magyarázni, hogy miért döntöttünk a szakítás mellett, és arra is ügyelni kell, hogy az őszinteségünkkel ne bántsuk meg a másik személy érzelmeit. Ám a partnerünk megérdemli, hogy az adott helyzetben tisztán lásson, hogy tanuljon az esetleges hibákból, tehát minden esetben érdemes elvarrni a szálakat, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk lezárni a kapcsolatot.” “

 

Nem épp oly kedves ghostingoló emberek, kérem a fenti tanácsok nemtől és kortól független betartását iktatni a hasonló helyzetekben!

 

A life.hu teljes cikkét ITT elolvashatja, akit érdekel.

Hol áll a fejem?

· Megjegyzés hozzáfűzése ·

Belebonyolódtam a saját életembe, gondolataimba… ismét. Mondjuk már meg sem lepődök magamon.

Kicsit elveszettnek érzem magam, tanácstalannak.  Tehetetlennek nem éppen, hisz tudom, hogy tudok tenni a “problémáim” ellen, épp csak képtelen vagyok a választásra A vagy B között.

Lehet, hogy nem is feltétlenül kellene választani MÉG? A-hoz a szívem húz B-hez az eszem… csak az hiányzik, hogy megjelenjen egy C is.

A-ban megfogott valami, amit nem tudnék szavakba önteni, talán az elérhetetlenség, a kihívás amit nyújt. B-ben megvan minden amire AZT HISZEM vágyom, de csak hiszem, nem vagyok benne biztos, ez az ami döntésképtelenné tesz.

Józan ember ilyenkor a szívére vagy az eszére hallgat?

Mondjuk nem éppen nevezhető józan embernek az, aki az éjszaka közepén keresztül sétál a városon nő létére csak azért, mert besokallt és képtelen egyedül álomra hajtani a fejét.

Bolond vagyok én nem józan, mégis úgy tűnik kellek… valakinek biztosan.

De vajon A-nak vagy B-nek?

Amikor rád kacsint a múlt

· Megjegyzés hozzáfűzése ·

Ez még nem a naplós sztori, ámbár abba is leírhattam volna éppenséggel.

Érdekesen kezd alakulni a mai nap, felettébb érdekes. Még nem tudom eldönteni hogy sírjak vagy nevessek.

Rám tört a nosztalgia. Miért? Hát mert életem első, általános iskolai szerelme “szívecskét dobott”. Egyik szemem sír a másik meg nevet. Nyilván már azt sem tudja ki vagyok, de én még azért emlékszem azokra a szép hónapokra mikor szerelmesen lestem ahogy focizik a barátaival. Mindig elbújtam egy fa mögé, hogy ne lásson és amíg őt néztem, lekapargattam szegény fa kérgét. A szívecske formájú darabok talán még most is megvannak valahol az emlékes dobozban. Az órarendje mellett amit nagy nehézségek árán szereztem meg, mint egy kis detektív, na meg a szerelmes levelek amiket írtam neki. Atyaég! Milyen megalázó volt mikor eljuttattam hozzá házhoz vagy berakattam az iskola padjába és ő ocsmány szövegekkel adta vissza.

Akkoriban nem éreztem cikinek. Biztosan mindenki életében volt anno ilyen kis iskolás szerelem amiből természetesen nem lett semmi, de jó visszagondolni. Nem vagyok megszállott, nem azért vannak meg ezek a kis apróságok, hanem mert mindig mindent elteszek emlékbe, hogy később pont az ilyen alkalmakkor legyen mit elővenni a nosztalgiázáshoz. Úgy mint a naplókat, csak ez épp nincs leírva sehova, erre magamtól emlékszem, hisz az első szerelmére mindenki emlékszik, nem?

Azt se tudom milyen ember lett belőle. Ő elballagott én meg elfeledkeztem róla, jött más. Még az ismerőseim között sincs, hisz attól függetlenül, hogy szerelmes voltam belé még ő volt az egyik oka annak ami miatt utáltam az általánost. Ő adta nekem a haverjával azt a gúnynevet ami végig kísért a ballagásáig. Birka, így hívtak csak mert farsangon egyszer kakaónak öltöztem míg az öcsém tejnek.

Végül is, megedződtem míg csúfolódtak, utána sokkal könnyebben vettem, hogy mindig kívülálló voltam a suliban. Ha nem piszkálnak talán nem lett volna bennem az a hajtóerő ami arra késztetett, hogy középiskolában más legyek.

Más is lettem, sok mindenben megváltoztam akkor és innen már tényleg naplós sztori jön. Bevezetőnek pont jó lett ez, igaz nem volt tervbe véve. A sors is azt akarta, hogy feljöjjön minden lényeges kis emlék amin minden lány átesik míg megtalálja az igazit.

Akaratos vagyok./?

· Megjegyzés hozzáfűzése ·

Akaratos lennék? Igen, meglehet. Igazából csak belefáradtam abba, hogy sodródjak az árral és azt tegyem, úgy történjen minden ahogy más szeretné. Nem bűn ez, sőt még emberi hibának sem mondanám feltéve ha bizonyos kereteken belül műveli.

Én tudom hol a határ… azt hiszem. Nem tudom túlzás e az, ha jobb szeretem a személyes találkát így képes vagyok küzdeni és mindaddig fenntartani az érdeklődést valaki iránt míg szemtől szemben beszélhetek vele.

Modern világ ide vagy oda, én azért még azon nőttem fel, hogy ha beszélni akartam valakivel akkor találkoztunk. Bár volt az a bizonyos MSN-es korszak… de jó is volt az. De 22 éves fejjel inkább bizonyosodnék meg valaki természetéről személyesen. Írni mindenki tud (jobb esetben) face-to-face kommunikálni nem mindig.

Ma ezzel van tele a fejem, mily meglepő… Ezt sem tudom hova tenni. Mikor lettem én ilyen? Állítólag mindig is bennem volt, én mégsem vettem észre. Valahogy nem éreztem magam annak míg minden úgy történt körülöttem ahogy azt más szerette volna.

Szóval ilyen szinglinek és a saját életed kovácsának lenni? Azta… élvezem!

 

Ma megpróbálok nekiülni az első “sztorinak” a naplókból. Nem tudom mennyire fog sikerülni. Nehéz elővenni és újra átélni az akkor történteket. Igaz az eleje még ártatlanul gyenge sztori. Az a tipikus plátói…

Valahogy így

· Megjegyzés hozzáfűzése ·

Formálódik a fejemben az új koncepció hogyan is kellene ezt.

Kéne valami frisset is írni nem? Valami jelenlegit, valamit a napomról vagy csak úgy az aznapi gondolatokról. Hm… igen, valahogy így!

Például ma… ma szokásosan semmi sem akar összejönni így van időm gondolkodni, rágódni. Rossz szokása az embernek ha túl sok ideje marad a gondolataiba merülni. Na nem csak munkaidőben mikor elhagy a koncentráló képesség, hanem úgy általában egész nap.

A mai gondolataim valahogy akörül forogtak, hogy hogyan lett belőlem a távolról figyelős lányból az, aki a kezébe veszi az irányítást. Na nem mintha olyan szuperül menne, de legalább tudom mit akarok, vagyis inkább szeretnék, és nem csak lesem mint egy bolond hanem megpróbálom elvenni, megkapni. Mit vagy kit? Hát azt még nagyon én sem tudtom eldönteni.

Kavarognak a gondolataim, az érzéseim, nem vagyok én hozzászokva az egyedülléthez. Sosem voltam ennyire egyedül, vagy legalábbis már nagyon régóta nem. Most mikor így alakult képtelen vagyok elfogadni, megszokni. Az ember társas lény! Miért is kellene nekem elfogadnom, hogy egyedül vagyok? Igen, nyilván túlzok, a barátok mindig ott vannak, de lássuk be, az közel sem ugyanaz. Ők nem pótolják az összebújós estéket és a lopott kis csókokat. Ők ott vannak ha kellenek, de sosem pótolhatják azt az űrt amit egy kapcsolat hiánya okoz. Oda partner kell, valaki aki hajlandó és képes pótolni azt, amit annak az embernek a hiánya okoz, aki azelőtt oly sokáig ott “élt”. Nyálasan hangzik, tudom, de romantikus alkat vagyok, meg szeretethiányos… ez van.

Ezeken agyalok ma. Nem akarok hozzászokni az egyedülléthez. Nem kellene hozzászoknom, csak a sarkamra kell állnom, kicsit XXI. századinak lennem. Olyannak aki beáll a statisztikát alkotó személyek közé és igazolja, hogy a mai lányok tényleg előbb kezdeményeznek mint a pasik.

Próbálok ilyen lenni, de rohadt nehéz ha az embert épp levegőnek nézi az, aki miatt valamiért, én sem tudom miért, de még a társkereső portálokra sem néz már fel. Franc tudja mi van velem, rég volt már ilyen, azt sem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet, magamat.

Csak úgy vagyok és teszem ami jólesik, mert most épp így jó.

 

Visszatérek?

· Megjegyzés hozzáfűzése ·

Hol is kezdjem?

Rég volt már, hogy blogoltam, hogy magamon kívül bárkinek is írtam… bezzeg régen! Minden nap minden percében azon gondolkodtam mit is rakhatnék ki délután az oldalra, hogy annak a csekélyke kis olvasónak valami anyaggal szolgáljak.

Most is lenne mivel, sőt! Csak nem tudom hol kezdhetnék neki. Nem akarok új blogot nyitni, mert sok emlék fűz ehhez az oldalhoz (még több a blogolhoz, de hát tudjuk, az már nincs). Igen, elrejtettem, jelszóval védtem a régi bejegyzéseket. Először is azért, mert már rég nem írok fan fictionöket, a másik ok az az, hogy nem akarom, hogy bárki lássa. Ez most kicsit más lesz, nem az elképzelt Barbiról fog szólni hanem arról, aki valójában vagyok. A közel sem tökéletes, hatalmas hibákat elkövetett Énről.

Mindig is írtam naplót, ahova leírtam kamaszkorom, érzelmileg megérésem fontosabb momentumait. Ezeket a kis könyvecskéket szeretném most elővenni és (természetesen) a benne szereplő személyek védelmében név módosításokkal, megosztani veletek azokat a történeteket, melyek előbb fordulnak elő egy kamaszlánnyal az élete során, mint a megszokott sztorik melyeket oly elcsépeltnek érzünk. Szerelem első látásra? Na meg a fenéket! Nem hiszek benne, különben most nem egyedül lennék.

De kezdjünk mindent a legelején…