Akaratos lennék? Igen, meglehet. Igazából csak belefáradtam abba, hogy sodródjak az árral és azt tegyem, úgy történjen minden ahogy más szeretné. Nem bűn ez, sőt még emberi hibának sem mondanám feltéve ha bizonyos kereteken belül műveli.
Én tudom hol a határ… azt hiszem. Nem tudom túlzás e az, ha jobb szeretem a személyes találkát így képes vagyok küzdeni és mindaddig fenntartani az érdeklődést valaki iránt míg szemtől szemben beszélhetek vele.
Modern világ ide vagy oda, én azért még azon nőttem fel, hogy ha beszélni akartam valakivel akkor találkoztunk. Bár volt az a bizonyos MSN-es korszak… de jó is volt az. De 22 éves fejjel inkább bizonyosodnék meg valaki természetéről személyesen. Írni mindenki tud (jobb esetben) face-to-face kommunikálni nem mindig.
Ma ezzel van tele a fejem, mily meglepő… Ezt sem tudom hova tenni. Mikor lettem én ilyen? Állítólag mindig is bennem volt, én mégsem vettem észre. Valahogy nem éreztem magam annak míg minden úgy történt körülöttem ahogy azt más szerette volna.
Szóval ilyen szinglinek és a saját életed kovácsának lenni? Azta… élvezem!
Ma megpróbálok nekiülni az első “sztorinak” a naplókból. Nem tudom mennyire fog sikerülni. Nehéz elővenni és újra átélni az akkor történteket. Igaz az eleje még ártatlanul gyenge sztori. Az a tipikus plátói…
Hopelessness 